Úgy alakult a múlt hét, hogy kedden reggel H-nak elkezdett folyni az orra. Szerdán már otthon maradtunk, mert nem volt túl jó kedve a reggeli felkeléskor. Itt jegyzem meg, hogy tíz órára már semmi bágyadtság nem látszott rajta, ugyanolyan virgonc volt, mint bármelyik másik napon. Mondjuk az orra folytt rendesen, és ki is pirosodott pillanatok alatt.
Tele lett az otthonunk használt papírzsebkendők tömkelegével. Mondjuk ez nálunk minden nátha alkalmával így történik. Nem tudom miért, de amikor én, mint szülő azt mondom, hogy az a szabály, hogy a használt zsebkendőt a szemétbe kell dobni, akkor ez abban a szent pillanatban végleges törlésre kerül a gyermek memóriájából amikor elhangzott. Ellenden, amikor a doktorbácsi azt mondja, hogy egy hétig nem mehet tornaórára, azt az utolsó pillanatig szigorúan be kell tartani. Nem tudok eligazodni a dolgok fontossági sorrendjén.
A lényeg, hogy itthon töltöttünk kettecskén három napot. Minden nap főzni kellett ebédre. Felajánlottam, hogy spagettit készítek. H első felindulásból igent mondott. Kivettem a fagyasztóból a húst, előkészítettem a hozzávalókat, amikor hozzám somfordált, és megkérdeztet: Anya, lehet rakott krumpli? Még időben voltunk, ezért aztán a husi ment vissza a fagyóba, a krumpli pedig beugrott a mosogatóba. Én csak előfőztem, és krumplit pucoltam, felszeletelhettem a szalámit, és kikeverhettem a tejfölt. Minden mást a mindjárt hat éves főszakács készített el, kiapadhatatlan lelkesedéssel. Kicsit kóstolgatott, kicsit mártogatott, szétválogatta a főtt tojás sárgáját a fehérjétől, majd gondosan eloszlatva rátette a krumpli tetejére, végül közölte, hogy elkészült a mű, mehet a sütőbe. Nagyon finom lett. Á is megnyalta utána mind a tíz ujját. Hiszen ha már mi itthon töltöttük a napot, és még főztünk is, akkor velünk költötte el mindhárom napon az ebédet.
